2006. március 5-én a CBS televíziós hírmagazin, a 60 Minutes a "Kórházak: Is the Price Right? A riport a kórházi ellátás megugró költségeire összpontosított, különösen a nem biztosított amerikaiak számára, valamint a számukra kiszámlázott exponenciálisan magasabb díjakra, amelyek akár négyszer nagyobbak, mint ugyanazok a szolgáltatások, amelyeket közvetlenül az egészségbiztosítók számláznak ki.
Ne feledje
Az információ törvényes volt és meglehetősen részletes az ilyen kiadásokkal kapcsolatban, nagyrészt a betegjogi képviselő és közösségi aktivista, K.B. Forbes által szolgáltatott információkon alapult, aki híres a Los Angeles-i spanyol nyelvű rádió talk show-járól, és akit a konzervatív Pat Buchanan korábbi sajtótitkárának is neveztek. De a 60 Minutes tudósítása a témáról még figyelemre méltóbbnak tűnik, mivel a témát úgy mutatták be, mint egy új keletű jelenséget.
Ezek a vészhelyzetek a középosztálybeli családok körében nem újdonságok, és már régóta jelen vannak. Ez egy olyan probléma, amely azonban egyre rosszabb és rosszabb, mivel az USA 15% évente az 1990-es évek vége óta. Emellett a biztosítótársaságok és a nyújtott fedezetek fajtái közötti egységesség hiánya továbbra is állandó probléma. Ráadásul a 60 Minutes nem mutatta be alaposan, hogy milyen tényezők járulnak hozzá ahhoz, hogy ezeket a családokat és több ezer hozzájuk hasonlót kiszolgáltatottá tesznek a jelenlegi egészségügyi ellátórendszerek, amit a CBS nem ért el, de továbbra is fontos megérteni. Több idő és magyarázat nélkül a 60 Minutes rossz szolgálatot tett ezeknek a témában alulképzetteknek.
Értsük meg
Nincs olyan felnőtt munkavállaló, nyugdíjas vagy fogyatékkal élő amerikai, aki ne ismerné fel a kórházi, járóbeteg-ellátási és gyógyszerköltségek spirálszerűen növekvő és ellenőrzés alól kikerülő költségeinek hatását. Még ha a munkáltató még mindig át is veszi a költségek nagy részét, egyre több vállalat követeli meg a munkavállalóktól, hogy magasabb önrészt és nagyobb önrészt fizessenek. A Kaiser Family Foundation és az Health Research Educational Trust szerint 2005-ben a foglalkoztatottak biztosítási díjai családi biztosítás esetén évente átlagosan $10.880,00 vagy $907,00 havonta, egyéni biztosítás esetén pedig $4.024,00 vagy $335,00 havonta voltak.
Azonban az, hogy miért ilyen magasak az árak, több tényező összetételéből adódik. Sok vezérigazgató és politikai döntéshozó állami és nemzeti szinten azonban továbbra is hallgat az ilyen tényezők konstruktív kezeléséről. Tömeges elbocsátások mind a termelő, mind a fehérgalléros munkaerőnél a gazdaságosabb és juttatásmentes tengerentúli munkaerő helyett, erős lobbisták mind a gyógyszeripari, mind az egészségügyi vállalkozásokban, akiknek az amerikai kongresszusban van hatalmuk, valamint az illegális bevándorlók megállás nélküli áramlása az USA-ban.
Ne feledje
Az Egyesült Államok az egyetlen olyan iparosodott ország a világon, amely az egészségügyi ellátást szinte teljes egészében a munkáltató által biztosított programokra alapozza. Az USA középkategóriája, ahogyan a háború utáni 1940-es években növekedett, akkoriban és a 20. század vége előtt arra támaszkodhatott, hogy az egészségügyi költségeket a vállalatai átvállalták. Ez egy eszköz volt a vállalkozások számára, hogy megtartsák a jó munkavállalókat, miközben elkötelezettséget alakítottak ki a megelőző egészségügyi ellátás iránt, így biztosítva az egészséges munkaerőt. Az egészségügyi ellátás megfizethetőségének destabilizálódása azonban meglehetősen rövidnek tűnő idő alatt, az elmúlt öt évtizedben nyilvánult meg a legnagyobb kár.
A 60 Minutes bemutatójából például hiányzik az a hivatkozott 5000 kórház az Egyesült Államokban, amelyek a sürgősségi orvosi ellátás kintlévőségének 50 százalékát állják. Míg egyes illegális bevándorlók Medicaid-ellátásban részesülnek, a rászorulók az 1985-ös EMTALA (Emergency Medical Treatment and Active Labor Act) alapján jogosultak ellátásra. A kórházak tehát kötelesek ellátni a nem biztosítottakat, anélkül, hogy az állam vagy a szövetségi kormány kártérítésre kötelezné őket.
Az illegális külföldieknek nyújtott ingyenes sürgősségi ellátás becsült összege 25% és 40% között van a megállapított rászoruló ellátásban. És bár 2005 májusában nemzeti jogszabály lépett hatályba, amely lehetővé teszi az országok számára, hogy támogatásért folyamodjanak, hogy némi szövetségi rendezést kapjanak, ez nem közelíti meg például azt az $500 millió forintot, amelyet Kalifornia állam egyedül 2005-ben nem visszatérített árakra költött. Csak összesen legfeljebb $70 millió visszatérítésre jogosult. De az EMTALA-t a rászorulók és a gyengélkedők biztonsági hálójaként fogták fel, jóval az USA előtt.
Vegye figyelembe
Amerikaiak, akik önhibájukon kívül kerültek rossz időkbe. A 60 Minutes azt sem fejtette ki, hogy a középosztálybeli amerikaiak miért kerülhetnek a fizetésképtelenség közelébe. Igen, a riport arról szólt, hogy egy dolgozó embertől $250,000,00 dolláros számlát kértek ki pontosan olyan szolgáltatásokért, amelyek összesen csak $50,000,00 dollárt tettek volna ki, ha egy biztosítón keresztül számlázzák ki. De ez csak egy része a narratívának. Vannak nagyvállalatok, amelyek elbocsátják az alkalmazottakat, és választási lehetőséget adnak nekik a végkielégítés vagy az egészségügyi ellátások között, de nem mindkettőt. Egyre több olyan vállalat van, amely független vállalkozókat, ideiglenes alkalmazottakat és kiszervezett személyzetet alkalmaz, hogy elkerülje az egészségügyi ellátások biztosítását.
Vannak olyan elbocsátott emberek, akik elveszítik az egészségbiztosításukat, amint elbocsátják őket, és mivel már létező állapotuk van, amelyet a biztosítótól kezdve a törött karon át a cukorbetegségig bármi másként határoznak meg, nem kaphatnak többé biztosítást. Vannak olyan elbocsátott alkalmazottak partnerei, akiknek van biztosításuk, de azonos okból nem fogadják el őket a házastársuk stratégiájában. És vannak olyan emberek, akiknek az egészségbiztosítása akár $2,000 önrészt is tartalmazhat, és a teljes számla mindössze 50-80%-nyi összegét fedezi a politika.
Még a kórházi árak megnégyszereződése nélkül is több tízezer dollárnyi esedékes nagy összegű egyenleg kifizetése leküzdhetetlen lehet, még egy $50.000,00 átlagos jövedelemmel rendelkező család számára is. A kevéssé nyilvánosságra hozott valóság az, hogy az egészségügyi adósságok miatt csődöt jelentő családok valamikor biztosítottak voltak. De csak egy váratlan betegség vagy katasztrofális sérülés kell ahhoz, hogy ezek a dolgozó családok pénzügyi válságba kerüljenek. Mivel a betegség jövedelemkieséshez vagy rokkantsághoz vezet, ami a biztosítás elvesztését eredményezi, a számlák onnantól kezdve irányíthatatlanná válhatnak. Munkahely elvesztése esetén pedig a nonprofit kórházakban, amelyek "jótékonysági ellátást" nyújtanak, ritkán kínálnak olyan betegeknek, akiknek olyan erőforrásaik vannak, mint az otthonuk.
Záró megjegyzés
A kórházak csak átadják a számlákat a behajtó ügynökségeknek, amelyek zálogjogot helyezhetnek el a betegek tulajdonán, és ezt meg is teszik. Igen, Bill Clinton első elnökjelöltsége óta halljuk, hogy 45 millió amerikainak nincs egészségbiztosítása. De tekintve a nemzetközi piac felgyorsulását, az évente átlagosan 3 millió illegális bevándorlót, aki átlépi a határt, és az évente kétszámjegyű mértékben eszkalálódó egészségügyi ellátási költségeket, majd az egyre kevésbé befogadó biztosítási programokat, nehéz lenne azt hinni, hogy ez az összeg 1992 óta stagnál. Ez azt jelzi, hogy 45 millió a teljes, ingyenes orvosi ellátásban részesülő illegális külföldiek száma.
Így nem várja el a szövetségi kormánytól annak elismerését, hogy az illegális lakosság hozzájárul a problémához. Miközben a nemzeti kormány üdvözli a globális piacot, a törvényhozók még mindig nem örülnek annak a feladatnak, hogy egy olyan széttöredezett egészségügyi rendszert kell kezelniük, amely a nem túl távoli jövőben azzal fenyeget, hogy csak a legszegényebbeket és a legfelső jövedelmi osztályokba tartozókat fogja ellátni. A megelőző egészségügy azonban hamarosan a múlté lehet a középosztály számára, ami arra kényszeríthet sokakat a középosztály és a munkásosztály között, hogy átessenek a réseken.
A tanulság az, hogy őszinte vitát kell folytatni nemcsak az egészségügyi költségekről, hanem az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésről is azok számára, akik hajlandóak megtartani az egészségüket. Enélkül ugyanis nem lesz adóalap, amely fenntartaná az amerikai kórházakat és egészségügyi szolgáltatókat. Az őszinte vita érdekében pedig mind a kormánynak, mind a médiának be kell ismernie, hogyan fektetik be a támogatásokat, és végre el kell ismernie, hogy túl sok arra érdemes amerikai marad le.